2017. július 16., vasárnap

Boldognak lenni?


Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ő nem akar boldog lenni, csak jól akarja érezni magát. Boldognak lenni olyan érzés, mintha mindig egy előttünk lógatott csalit követnénk, amit úgy sem érhetünk el. Furcsa kijelentés volt és nem éreztem igaznak. Igenis, boldognak kell lenni. El kell érni. Viszont, amint boldog az ember, még boldogabb akar lenni és amiben éppen van, abban a pillanatnyi boldogságban, tudomásul sem veszi. Nem elég. Több kell. Kicsit hedonista hozzáállás, amely valahogy akaratlanul is a részünk. Így vagyunk beállítva. Úgy gondoljuk, ez a normális. Küzdeni azért, hogy boldogok legyünk. S ha már eleve boldogok vagyunk? Túl unalmas a megállapodás?

Azt hiszem, az unalom is egy olyan dolog, ami ráül a kapcsolatokra és megmérgezi, pedig boldogságból fakad. Szeretetből. Igazi és elpusztítjuk, mert nem elég jó. Túl könnyen jön. Nincs benne megküzdés. Csak az a boldogság, amiért szenvedünk? ...Aki mindig elérhető az unalmas, aki feltétel nélkül szeret az unalmas, aki kifejezi az érzéseit az unalmas, minden ami igaz, őszinte, amiben nincs játék, taktika és hátsó szándék, minden pillanat amikor lehull a maszk, az unalmas. Mondd neki, hogy szeretlek és elmenekül, mondd neki, hogy soha többet nem akarod látni, s csak idő kérdése, és az ajtódban fog állni. Mert van, aki mindig csak akkor érdekes, amikor nem lehetsz az övé, amikor már nem vagy unalmas...

Egy barátom minden nap megkérdezni, hogy vagyok. S tudom, hogy őszintén érdekli, viszont a kérdésre adott válaszom általában változó. Néha jól vagyok. Néha megvagyok. Olykor fogjuk rá. Valamikor pedig igen, jól vagyok. Most nem tudom, melyik kategóriába sorolnám magam, de végül is, miért ne lehetnék jól? Minden feltétel adott, hogy azt mondhassam: boldog vagyok. S ez nem megelégedés vagy beletörődés valamibe, amin amúgy változtathatnék. Jól vagyok így? Talán. Nem tudom, viszont állandóan azért keseregni, amim nincs vagy amilyen nem vagyok, ami nem sikerült vagy ami hiányzik... ezek a dolgok minden értékes időt elrabolnak, amikor azzal törődhetnék, hogy éppen jól vagyok. Nem boldog, nem szomorú, csak jól érzem magam. Talán több ilyen gondolatra lenne szükség és akkor megszűnne a görcsösség, a félelem, a megfelelés... kisimulna minden ránc, gyűrődés és aggodalom-gondolat a homlokon.

"Ha nem próbálnánk minden áron boldognak lenni, egészen jól érezhetnénk magunkat."

2017. július 9., vasárnap

Messzeség


Néha úgy érzem... menni kéne. 
Nézem a háztetőket,  figyelem az embereket,
tekintetem tükröződni látom...
s elfog egy furcsa érzés.
Nem jó itt. 
Behunyom a szemem.
Csak egy pillanatra.
A valóság a jelenhez láncol.
Apró keserűség bujkál gondolataim között,
tekintetem elidőzik, lélekben ábrándozok,
a fény árnyék-alakokat mozgat a házak falán,
galambok repülnek a messzi kékségbe.
Úgy velük tartanék. El innen.
Messzebb, mint amit ablak-szememben
viszont látok, s látni vélek.
Szívem nagyot dobban.
Ujjaim a hideg üvegre tapadnak.
Valami visszatart.
Önmagam engem néz.
Mozdulatlanul figyel.
Nem tudok repülni...
szomorú sóhaj-pára csupán,
mi röppenni képes lelkemből.
S már távolodnak is... eggyé válva a messzeséggel.