In film filmklub sorozat

Filmklub: Mindhunter


Valami olyan sorozatot kerestem az utóbbi hetekben, ami nagy sikernek örvend, sokan nézik és valóban jó. Különleges, érdekes és nem hétköznapi. Elkezdtem böngészni a listákat, amelyek a legjobbra értékelt sorozatokat hozták fel találatként, s szinte minden listán előfordult az a megnevezés, hogy Mindhunter. A tartalom leírása alapján, érdekesnek tűnt az elgondolás, hogy sorozatgyilkos témában alkottak sorozatot, s hogy ezt használják fel ötletként. Ilyen jellegű dokumentumfilmeket régebben is néztem már, viszont sorozattá formált cselekményvezetésben, nem igazán tudtam elképzelni, hogy hogyan is lehet mindezt kivitelezni? A válasz egyszerűbb, mint gondoltam volna: remekül!
A fenntartás talán amiatt volt bennem, hogy jópár sorozat készült már eszméletlenül jó ötlet alapján, aztán a megvalósítás mégis rémesen gyenge, elcsépelt és unalmas lett. Ez a Mindhunter-re, semmiképp nem vonatkozik és kellemes csalódás volt számomra az első évad. 

A Netflix legújabb sorozatát, talán krimi kategóriába sorolnám, de annál sokkal több. A sorozatban nem az elkövető személyén van a hangsúly a bűntények során, hanem sokkal inkább a miérteken. Míg más sorozatokban az a cél, hogy elkapják az elkövetőket, ezzel feltéve a pontot az I-re, itt csak ezután következik a dolog érdekessége: nemcsak az a cél, hogy elkapják a tettest, hanem az is, hogy értsék a tettének miértjét. Mi volt a célja? Miért így vagy úgy cselekedett? Mi motiválta? Érteni akarják a gondolkodását, a logikáját és az elképzeléseit, ami nagyban különbözik minden általános krimisorozattól.
Az egyetlen dolog, amit sajnáltam a Mindhunter nézésénél, hogy mindössze 10 epizódból áll az első évad, viszont ez a néhány epizód eszméletlen mélységekig viszi le a főszereplőt, akit az elején még teljesen más jellegű karakternek látunk vagy gondolunk. A sorozat alatt végig megy egy olyan jellemfejlődésen, ami nagyban meghatározza majd a 2. évadban való szereplését és ezt kimondottan várom, hogy átélhessem. Holden Ford nem különbösebben érdekes szereplő. Mondhatnám esetlennek, kicsit lassú észjárásúnak - már ami a hétköznapi dolgokat jelenti, na meg a nőket. Nem kimondottan az a belevaló pasas kategória, mégis valami szerethetővé és kedvelhető teszi az első pillanattól kezdve. Talán sajnáltam vagy megmosolyogtam a botlásait? Lehetséges. A mindennapi dolgoktól eltekintve, az FBI ügyeire viszont, nagyon is rá tud kattanni és profizmussal veti bele magát a dolgokba. Úgy kezeli az ügyet, ahogyan a társai nem. Úgy látja át az eseményeket, ahogyan más nem és olyan kérdésekkel bombázza az elkövetőt, ahogyan más nem tenné. Ettől válik, az olykor-olykor előforduló esetlenségei ellenére zseniálissá. A munkájában maximálisan ki tud teljesedni, a sorozat előremenetelével megerősödik jellemben is.


Ami még kimondottan érdekessé tette számomra a sorozatot, hogy valós történeten alapul, azaz olyan eseményeket dolgoz fel, amelyek valóban megtörténtek és olyan személyekkel dolgozik, akik ténylegesen elkövették ezeket a bűntényeket. Ez köszönhető az évtized megválasztásának, mivel a hetvenes években járunk, amikor még több olyan gyilkos is rács mögött van - mint Edmunt Kepmer, vagy Jerry Brudos -, akikkel Holden felveszi a kapcsolatot és beszélegtést kezdeményezve velük, megpróbálja feltárni a gondolataikat, tetteik okát és miértjét. Társa, Bill Tench eleinte nem igazán van oda ezért az ötletért, hogy elítélt gyilkosokat látogassanak, de végül belátja, hogy van benne ráció. Tetteik elkövetésének megértésével és újbóli felelevenítésével elkezdik átlátni a logikájukat - már ha nevezhetjük annak -, lelkivilág összetörését, valamint az ezekből szerzett sérüléseket, amelyek mind-mind ahhoz vezettek, hogy kegyetlenül végezzenek akár családtagokkal, akár idegenekkel, kiélve ezen vérszomjukat és gyilkos vágyaikat. Holden Ford és Bill Tench munkáját később Wendy Carr is segíti (ő talán sokaknak a The Fringe című sorozatból lehet ismert), és az ő hármasuk alkotja majd azt a csapatot, amely végig viszi a hátán a sorozat történéseit. 


Izgalmas látni, ahogyan kibontakozik a sorozat felépítése. Nem rögtön a közepébe csapnak a készítők, hanem fokozatosan építkeznek egymásra az elgondolások és ez még érdekesebbé, életszerűbbé teszi a sorozat hangulatát. Kezdve az ötlettel, hogy gyilkosokkal készítsenek interjúkat, egészen addig, hogy magnószalagra rögzítsék ezeket a beszélgetéseket, s még videóval is dokumentálják őket. A megfigyeléseken keresztül egyre jobban belemásznak a sorozagyilkosok elméjébe, közben pedig egyre nagyob sikerrel oldják meg a jelenben elkövetett kisebb-nagyobb eseteket, mivel a sorozatgyilkosokkal való beszélgetések gyökeresen megváltoztatják az addigi nyomozási módszereket. Nem csak a cél a fontos, hanem a célon túli kérdések is, azaz a miértekre keresett válaszok... a sorozat ebben dobbant nagyot más alkotásokkal szemben. 


Elképesztő sorozat, és mindenkinek ajánlani tudom, aki szereti a bűnügyi sorozatokat! Egyenlőre csak az első évad elérhető, a folytatásról nem tudok sajnos többet, valamint felirattal nézhető.
Az biztos, hogy a második évad még több meglepetést tartogat majd, mert az elsőt inkább amolyan felvezetésnek éreztem, mintha most érkeztünk volna meg ahhoz a pillanathoz, amiből az igazi és hátborzongató érdekességek következnek. A sorozat nem egyszerű témát dolgoz fel, olykor eléggé gyomyorforgató példákat hoznak egy-egy sorozatgyilkos tettei kapcsán, úgyhogy rá kell hangolódni lélekben a hangulatára, témájára. A sorozat ugye arra keresi a választ, hogy miért követnek el olyan szörnyűségeket ezek a személyek? Mondhatnánk, hogy mert egyszerűen őrültek, s hogy normális ember nem tesz ilyet a másikkal. Ez utóbbi tény, viszont ami a különlegességet megteremti az az, hogy amíg mi őrült tetteknek látjuk a cselekedeteiket, ők helyesnek érzik. Igazságtételnek, addig visszatartott és kielégített vágynak, vagy szükségnek. Edmund Kepmer például hivatásnak nevezi a sorozatban. Miért? S ebben van a legfontosabb, kulcsfontosságú kérdés, amelyet próbál Mindhunter megfejteni.
Akit érdekel a téma, annak a figyelmébe ajánlanám a mellékelt képen látható könyvet, amely a Mindhunter - Sorozatgyilkosok - Az FBI különleges egységének kulisszatitkai címet viseli. A sorozat ezen könyv alapján készült!


Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In könyv könyvajánló könyvmoly

Könyvmoly: Jill Santopolo - A ​fény, amit elvesztettünk


Két ​élet. Két szerelem. Egy választás. Ő ihlette meg elsőként, ő indította meg és értette meg igazán. Ő lesz-e az utolsó is? 
Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket. Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.
Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről.

"A szerelem ezt teszi. Végtelennek és legyőzhetetlennek érezzük tőle magunkat, mintha kitárulna előttünk az egész világ, bármit elérhetnénk, és minden nap csodákkal lenne tele."

Merőben másra számítottam a könyv címe, és előzetes tartalmának elolvasása után. Viszont a könyv, sokkal többet adott, mint vártam. Több volt, mint képzeltem, és teljesen más cselekményvezetést kaptam, mint gondoltam. Lucy és Gabe történetét, életük alakulását évről évre követhetjük végig Lucy szemszögén keresztül. Manapság szinte trendnek számít, hogy szemszögváltást alkalmaz az író, így ezen alapon Jill Santopolo megismertethette volna nemcsak Lucy, hanem Gabe gondolatait is, viszont maradt az egyoldalú bemutatásnál, amit inkább jól beváltnak éreztem, mintsem monotonnak. Néhány fejezet után vártam volna, hogy Gabe fejébe is bepillantást nyerhessek, de ahogy haladt előre a történet, egyre jobban éreztem magam Lucy bőrében. Átérezhető és magával ragadó volt a jelleme. Őszinte, emberi és valahogy teljesen elég volt csak az ő szemén keresztül látni az eseményeket. Mindegyik karaktert maximálisan ki lehetett ismerni a személyén keresztül. 
A megismerkedésük egyszerre volt tragukis és szívmelengető, hiszen egy olyan napon történt, amikor sokak élete megváltozott, véget ért vagy váratlan fordulatot vett. Többeken elvesztették a szeretteiket, barátaikat, ismerősüket, s mindeközben mégis ott voltak ők, Lucy és Gabe, akik a veszteségek közepette találkoztak, s sorsuk abban a pillanatban össze is fonódott. Ahogyan a cím is utal rá, a szörnyűségek között mintha fényként pislákolt volna a kettejük között kialakulóban lévő szerelem. Ez a hasonlat vagy jelenség pedig, végig kísérte az egész történetet.

Más könyvekkel ellentétben, itt már a történet elején belecsöppenünk a boldogságukba, kettejük szerelmi életébe, amely általában a lezárása szokott lenni egy könyvnek, nem pedig a kezdete. Majd a néhány hónapnyi együttélés után jön a fordulat, amelynél elgondolkodik az ember: mi lett volna, ha...? Igazából, az egész könyvet átjárja ez a gondolat, szinte minden pillanatban azon agyaltam, hogy mi lett volna, ha Gabe nem megy el New Yorkból? Mi lett volna, ha Lucy vele tart és otthagyja a munkáját? Mi lett volna, ha Lucy vár rá, és évek múlva újra találkoznak? Sorolni lehetne a kérdéseket, amelyek mint az útelágazások, befúrták magukat a lapok sorai közé. Azzal talán nem árulok el sokat, hogy Lucy megismerkedik valakivel, aki mondhatni, betölti azt az űrt, amelyet Gabe maga után hagyott. Viszont, ő nem Gabe. Az életben szerintem mindenki tapasztalta már ezt az érzést: belekóstol abba a bizonyos elsöprő szerelembe, s miután vége, szinte minden további kapcsolatát ahhoz hasonlítja, s minden további partnerét ahhoz a bizonyos Nagy Ő-höz méri. Akaratlanul is ugyanazt az érzést keressük a másikban, ami már egyszer a miénk volt, s csak nagy nehezen - vagy éppen soha -, nem tudjuk átértékelni magunkban ezt az érzetet, hogy ne máshoz képest szeressünk valakit jobban, vagy másként, hanem önmagáért. Lucy bár szerelmes, meg sem közelíti azt az érzést, amelyet Gabe iránt érzett... vagy érez még mindig. 

"A világ tágasabbnak tűnt melletted, tele lehetőségekkel."

Nem tudom, én miképpen döntöttem volna Gabe helyében, de az, hogy fontosabb volt számára a munkája, mint a Lucy-val közösen kialakított élete, valamiért végig azt erősítette bennem, hogy rajta múlt a kettejük kapcsolata. Lucy-nak is voltak pillanatai, amikor másként dönthetett volna, de legalább ő próbálta folytatni, tovább élni az életét és mindenekelőtt tovább lépni, megtalálni a boldogságát valaki más oldalán, akinek fontosabb ő, mint a karrierje. Mondhatnánk, hogy happy end és mindenki elnyerte azt, amit szeretett volna, vagy amire vágyott. Az életben is megesik, hogy elérjük, amit akartunk és rájövünk, hogy ez mégsem az igazi... talán nem is ezt akartuk igazán, s csak féltünk az első lehetőség következményeitől. Túl sok lemondással járt volna? A könnyebbik utat választottuk a nehezebbik helyett? Hogy Lucy így cselekedett-e? Nem tudom. Amikor Gabe elhagyta a munkája miatt New Yorkot, vele kellett volna tartania? Nem tudom. Amikor Lucy összejött Darren-nel és érezte, hogy ez nem az az elsöprő szerelem, amit Gabe mellett érzett, ki kellett volna lépnie a kapcsolatból? Nem tudom. 

A kérdések ellenére viszont, ezt érzem leginkább a könyv erősségének: hogy olvasóként sem tudjuk, mi lett volna a helyes döntés, és hogy én például, mit tettem volna Lucy vagy Gabe helyében. Sokszor hozunk olyan döntéseket, amelyeket később megbánunk, de abban az adott pillanatban, mégis úgy érezzük, hogy azt kell meglépnünk. A könyv zseniálisan volt mindvégig felépítve. Tetszett, hogy mindegyik fejezet egy-egy gondolatot vagy kérdést járt körül úgy, hogy közben párhuzamosan követhettük a történet eseményeit. Egymást követték a történések, amelyek szempontjából a fejezetek egymásra építkeztek, de önmagukban is megállták a helyüket, ahogyan az első mondatokban feltett kérdésre válasz-szituációt hozott az író. Szerettem Lucy-t, mint karaktert. Mindvégig emberi volt, bátor és őszinte, továbbá átérezhető minden gondolatai és érzése. Talán Gabe volt számomra a legnagyobb rejtély a történetben. Úgy érzem, hogy kiismertem Lucy gondolatain keresztül, mégis maradtak homályos részletek, akárcsak Lucy számára, aki hozzám hasonlóan, szintén nem tudta eldönteni, mennyire ismeri őt. 

Bár romantikus történetről van szó, a könyv végére nem (csak) annak éreztem. Annyi volt benne a mélység, a szomorúság, a kimondatlan érzelmek, hogy nem tudom egyszerű, romantikus regénynek tekinteni. S talán nem is szabad. Bár Jill Santopolonak ez az első regénye, remélem, előrukkol majd még ehhez hasonló, más jellegű történetekkel. A fény, amit elvesztettünk regényét, mindenképp ajánlom elolvasásra, akár többszöri alkalommal is. Szerintem, bármikor veszi elő az ember, mindig valami mást ad majd. Érzésben, gondolatban és tanulságban is. 

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In könyv könyvajánló könyvmoly

Könyvmoly: Ali Benjamin - Suzy ​és a medúzák


Szeretem azokat a könyveket, amiknek mélysége van. Nemcsak a cselekményvezetés kiemelkedő, hanem maga az író stílusa is, ahogyan a főszereplőn keresztül hozzám, olvasóhoz szól. Az egyik ilyen élményem Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyvével kapcsolatban volt. A szavak valahogy sokkal többet mondanak, mint amennyit a papíron, írva mutatnak és a gondolatokból szinte további gondolatok születnek. Elolvasod, elgondolkodsz, megállít. Téged és kicsit a világot is. Ezek a könyvek tanítanak valami újat vagy ébresztenek rá valamire, ami még rég a birtokodban volt, de magától értetődőnek vetted. Ezektől a könyvektől érzed úgy, hogy két lábbal állsz a földön. Másképp látod a világot. Lelassulnak a percek, és akkor észreveszed a levegőben azokat az apró, pici pontokat a fényben táncolni. Így veszed észre a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgokat is az életedben. 

Suzy ​mindig is többet tudott a világról, mint mások. Ismeri a hangyák alvási ritmusát. Tudja, hogy évente 150 millió medúzacsípés történik. Tudja, hogy egy átlagos általános iskolásnak 20 milliárd közös atomja van Shakespeare-rel. De azt sehogyan sem képes felfogni, hogyan lehetett ilyen rövid élete a barátnőjének, Frannynek… és miért pont akkor lett vége, amikor Suzy azt a szörnyű dolgot tette vele. 
Suzy elkezd elméleteket gyártani, megvizsgálja a tényeket, és felkeresi a megfelelő szakembereket. Mindeközben csak reméli, hogy kutatása végén meg tud bocsátani saját magának… Ha sikerül bebizonyítania, hogy a rejtélyes medúzacsípés tehet mindenről, akkor talán megszabadulhat a gyásztól és bűntudattól.

Suzy egy páratlanul kedves karakter volt számomra, az elsőtől az utolsó mondatig. Szerettem, nevettem rajta, együtt éreztem vele és olykor szidtam, amiért nem látja mindazt, ami az orra előtt van... néha pedig szidtam önmaga, amiért nem látom és soha nem láttam olyannak a világot, amilyennek ő. Nem tudom, milyen voltam gyerekként. Voltak-e hasonló gondolataim, érzéseim tizenévesen, eszembe jutott-e bármikor is, hogy megkérdőjelezzem azokat a tényeket, amiknek tudatában voltam. Gyerekként mindent elhiszünk. Kíváncsiak vagyunk és szinte szomjazunk minden új információt, így legyen szó könyvről, barátról, szülőről vagy a tévéről, amint valami érdekességet hallunk, elmentjük az agyunk egyik féltett szegletében. Felnőttként már óvatosabban hisszük el az első hallásra is reálisnak tűnő dolgokat. Valóban így van? Biztos ez? Hol hallottad? Ki mondta? Az évek múlásával mintha szkeptikussá válnánk. Egyetlen kérdés megválaszolása még több kérdést indít el bennük. Kérdezünk, gyanakodunk, gondolkodunk, majd újabb kérdéseket állítunk fel. 

A könyv olvasása során végig azt éreztem, hogy bár én lehetnék Suzy. Egyrészt, bár újra gyerek lehetnék és bárcsak annyi gondom lenne, hogy másnap milyen dolgozatot írunk, másrészt pedig irigyeltem a gondolataiért, amiért olyannak látja a világot, amilyennek más nem és olyan dolgok érdeklik, amik másokat nem. Nincs felszínesség, nincs üresség, csak végtelen sok gondolat, még több kérdés, kíváncsiság és tudni akarás. Érteni a világot és ismerni azt. Ali Benjaminnak sikerült ezt az érzetet a végletekig fokoznia és úgy átadnia, hogy az ne legyen erőltetett és túlbonyolított. 
Suzy a történet szerint választ keres arra a kérdésére, hogy a barátnője, Franny, aki kiváló úszó, hogyan fulladhatott mégis vízbe? Ez a központi kérdés végig kíséri a történetet és Suzy jellemfejlődését is. Kutatja, keresi a választ és minden tettét erre alapozza: mert nem hiszi el, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek. Suzy a környezetismeret óra keretében tett látogatása során találkozik a medúzákkal, majd egyik gondolat követi a másikat és hirtelen lehetségesnek tűnik az a válasz, hogy Franny halála talán nem volt véletlen. Talán a dolgok nem csak úgy megtörténnek. S így lehetségessé válik az is, hogy Franny medúzacsípés áldozata lett. 


Külön tetszett, hogy a történet cselekménye több szálon fut. Egyszerre járunk a jelenben, ahol láthatjuk Suzy mindennapjait, a Franny halála óta történt változásokat és a gyásszal való megküzdést, valamint Ali Benjamin alkalmaz visszapillantásokat is, amelyekben Suzy és Franny barátságába pillanthatunk bele, a kezdetektől, az utolsó találkozásig. Vannak szívmelengető visszaemlékezések is, de ahogy halad előre a történet, úgy a közöttük lévő kapcsolat is átalakul. Már nem Suzy és Franny barátságát látjuk magunk előtt, hanem Suzyt és Frannyt. 

Meghatárzó könyv lett számomra, amit biztos, hogy még jó párszor el fogok olvasni, mert sokkal több van a sorok mögött, mint amennyi a papíron van. Sokkal több tanulság és fontos gondolat, amelyeket érdemes jól a fejembe vésni. Emlékezni rá, magamévá tenni és úgy élni tovább a mindennapjaimat, hogy ezeknek a tudatában vagyok. Ha Suzy nem is válik belőlem, de kicsit én úgy láthatom a világot, ahogyan Ő. Többnek. Világosabbnak. Szebbnek. Fontosabbnak. 

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In bullet journal

Miért (ne) vezess Bullet Journalt?


Ahogyan a cím is kétértelmű, úgy a bejegyzésben is szeretém összeszedni azokat a pontokat és érveket, amelyek alapján egyrészt jó ötletnek, másrészt pedig rossz ötletnek tartom a Bullet Journal vezetését. Így, pár hónap elteltével már jobban átlátom kicsit a témát, és tudom, hogy miket tudtam megvalósítani általa, vagy éppen nem, s melyek azok az új tapasztalatok, amelyekre előzetesen nem gondoltam, vagy nem készültem fel.

Miért jó a Bullet Journal?

Március nálam
Az biztos, hogy aki belevág a vezetésébe, az nem veszíthet, csak nyerhet. Még akkor is, ha a végén feladja és inkább nem tölti ezzel az idejét, hiszen akkor ott a felismerés, hogy mégsem tudjuk rendszerezetten vezetni a napjainkat, s már ennek az ismerete is valami. Talán tudunk ellene másképp tenni. Viszont összességében, aki szerintem Bullet Journal írásába vág, tudatosabban tudja irányítani a mindennapjait. Ha belegondolunk, hogy például mit csináltunk három-négy nappal ezelőtt, úgy igazán és részletesen nem tudnánk elmondani. Napról napra veszítünk az emlékeinkből, és legfeljebb az érzete marad meg a dolgoknak, nem a konkrét dolog maga. Persze, az állandóan visszatérő események rögzülnek (mint például a munka vagy a suli), de azok a specifikus dolgok, amikre nem kerül sor állandóan, bizony-bizony felejtődnek. Régebben én is úgy voltam vele, hogy minek jegyezzek fel dolgokat, mikor amúgy is emlékszem rá? Jobb esetben, addig a pillanatig biztosan, amíg teljesítenem kell, de visszamenőleg már kevésbé tudom összeszedni, hogy miket végeztem el, vagy oldottam meg.
A szó elszáll, az írás megmarad - ahogy mondani szokták, és a Bullet Journal esetében ez maximálisan igaz. Amióta vezetem és használom, valahogy tisztábbnak érzem a környezetem, és a feladataim. Tudom, mit mikor akarok megcsinálni, be tudom tervezni és nem bízom a véletlenre, hogy na meglesz majd ez is valamikor. A sok kisebb-nagyobb kudarcba fulladt terv, idővel eléggé le tudja rombolni az ember motivációját, és visszanézve, ha sorra veszem azokat a dolgokat, amikre nem tudtam időben vagy egyáltalán sort keríteni, hát... lehet, még attól is elveszi a kedvem, amibe belevágnék. Elfogy a kitartás, és eltűnik az elhatározás. 
Mivel leírom a feladataimat, valahogy konkrétabbnak tűnik minden tervem. Meg kell csinálnom, s szinte rossz érzés látni, ha valamit nem tudok időben kipipálni. Ez is egy fontos része a dolognak, hogy mondhatni jutalmazzam magam. A pipával lezárom a dolgot és befejezettnek tekintem, amitől én is jobban leszek. Elégedettebb. Motiváltabb. Sorra egymás követik a kis pipák a lapon jelezve, hogy mindenre időben sort tudtam keríteni, és ez nagy löketet tud adni a további tervek kitűzéséhez. Persze, így is lehet, hogy valamivel elcsúszik az ember akaratán kívül, viszont még mindig rendszerezettebbnek érzem a napjaimat, mintha egyáltalán nem írnám le a feladataimat. 
Amíg nem vezettem a Bullet Journalt, hiába volt megannyi címkézés és csillagozás az email fiókomban, hiába jegyeztem fel a telefonomba, vagy írtam a kézfejemre a fontos dolgokat, valami mindig félresiklott. Amikor határidőnaplót keztem keresgélni, ez volt az elsődleges: azért vezetni, hogy önmagamat jobban vezethessem.



- rendszerezi a mindennapjaidat, az életedet
- biztosan nem felejtesz el semmit
- precizitásra, kitartásra tanít
- fejleszti a kreativitásod és kikapcsol
- bármikor visszanézheted az elmúlt hetek és hónapok eseményeit


Miért rossz a Bullet Journal?

Persze, ez így eléggé erős kifejezés, viszont tény, hogy nem mindenkinek való a Bullet Journal írása. Bár segít rendszerezni és megtervezni a mindennapjainkat, valaki még a vezetésével sem tudja eléggé utólérni magát és bizony, jobban meggyűlik vele a gondja, mintsem segítené a mindennapjaiban. Lehet, hogy ez a dolog emberfüggő, viszont beszéltem róla egy barátnőmmel, aki szintén belevágott a Bullet Journal írásába, de egyszerűen nem jött be neki. Sosem ért oda, hogy beleírja a teendőit és amúgy is tudta fejből, mit mikor kell megcsinálnia. Nos, mondhatnánk azt is, hogy ez szokás kérdése és mint mindennek, ennek is bele kell épülnie a mindennapjainkba, de ízlések és pofonok...
Bullet Journalt annak érdemes vezetni, aki úgymond szereti ráérősen tervezni. Nem mindenki igényli vagy nem mindenki tartja fontosnak, hogy ennyire részletesen vezesse a személyes dolgait. 
A másik dolog, ami el szokta venni az emberek kedvét, az a kreativitás, s azon belül is a kézügyesség hiánya. Én sem vagyok egy zseni rajzolás vagy festés terén, viszont valamennyire elboldogulok, akár szabad kézzel, akár másolással. Rengeteg ötletet lehet találni facebookon a Bullet Journal csoportokban, Youtube-on videók által, vagy a Pinteresten is, amelyekből inspirálódhatunk. A képekre rá lehet nagyítani és pontról pontra való dolgozással, szépen le lehet másolni, ami megtetszik. Persze, azzal is tisztában kell lenni, hogy mit tudunk lemásolni, mert bizony nem megy minden egykönnyen. A bonyolultabb, technikásabb dolgokon érdemes tovább görgetni, viszont ha találunk egy egyszerűbb, de szép ötletet, érdemes megpróbálkozni vele. S ez is fejleszthető. Lehet, hogy eleinte csak egyszerűbb ötleteket, rajzokat tudunk lemásolni, s később egyre jobban és szebben tudunk egy-egy ötletet megvalósítani, akár más ötlete alapján, akár saját elképzelés által. 

Általában ez szokott lenni az egyik buktató, hogy nincs türelme az illetőnek megtervezni az oldalak hangulatát, stílusát. Belekezd, még a lelkesedés eleinte meg is van, viszont ha folyamatosan ügyetlennek érzi magát az ember - s ügyetlennek, kevésbé szépnek a rajzot is -, akkor gyanús, hogy magát a Bullet Journal írását is abba fogja hagyni. Kicsit ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor felveszel egy kedvelt ruhadarabot. Jól érzed magad benne, kényelmes, jóleső érzéssel tölt el, ellenben azzal a ruhával, amelyben csak feszengsz és egyszerűen rosszul érzed magad. Ha a Bullet Journal megjelenése sem olyan, ami elnyerné az ízlésed, valószínűleg nem szívesen fogod használni.
A másik ehhez kapcsolódó dolog, az idő. Mert bizony, a Bullet Journal írása nagyon is igénybe veszi az ember szabadidejét és amiről először azt gondolnánk, hogy megvan percek alatt, az akár egy órát is jelenthet. Csak akkor érdemes Bullet Journal írásába fogni, ha van elég kitartásunk és türelmünk hozzá. Ha hónapról hónapra haladunk, akkor is rá kell szánni az időnket és energiánkat, a naptár megtervezésére, a teendős listák kialakítására, stb. Nem megy egyről a kettőre, és bár látjuk magunk előtt a célt, hogy jó és szép lesz, amit elgondoltunk, addig el kell jutni. Erre érdemes odafigyelni és tudatosítani, hogy ne közben vegye el a lelkesedést és a motivációt. 

Nem sorolnék kontra érveket, hogy miért ne vezess Bullet Journalt, mert ösztönözni és bátorítani szeretnélek, hogy igenis, próbálkozz meg vele. Lehet, hogy idővel tényleg úgy érzed majd, hogy mégsincs rá szükséged, viszont a puding próbája az evés, és aki nem próbálja meg, nem is tudja, milyen. Ha kevésbé jó a kézügyességed és tudod magadról, hogy a nehezebben kivitelezhető illusztrációk, rajzok megtervezéséhez nem lenne türelmed, akkor próbálkozz más alternatívákkal. 



Minimalista Bullet Journal

A szabályos vonalak és tudatosan elrendezett felületek is tudnak egyfajta letisztultságot, szépséget adni. Egy jó tűfilc és vonalzó használatával egyszerű, de mutatós megjelenést tudsz kölcsönözni a füzetednek. 

Használj színeket!

Ha megvan az alap Bullet Journal füzeted, egészítsd ki színekkel! Húzd ki a betűk körvonalát vagy töltsd ki őket! Húzz alá sorokat, keretezz, vagy készíts apró formákat, például virágmintát vagy rajzolj csillagokat. Máris érdekesebb és különlegesebb lesz az adott oldal.



Matrica, fénykép és dekortapasz

Ez az egyik legjobb módszer arra, ha nem igazán rajzolsz szépen, de mégis valami látványosat szeretnél kihozni a noteszedből. Tervezd meg az adott oldalakat, viszont hagyj helyet például egy-két fényképnek. Az oldalak szélére ragaszthatsz matricákat, vagy elválasztóként használhatsz dekortapaszokat is. Ezeket könnyen beszerezheted bármelyik írószerben. 


Remélem, tudtam hasznosat mondani vagy újat, ami alapján Te is kedvet kapsz a Bullet Journal írásához! Ha van olyan ötlet, amelyet Te használsz a vezetéséhez, dekorálásához és bevált, oszd meg velem kommentben!

Március nálam






Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments