In könyvajánló könyvmoly

Könyvmoly: Tarryn Fisher - Kapd be, szerelem!


Helena Conway szerelmes lesz. Akaratlanul. Észrevétlenül. De nem véletlenül. Kit Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna… Ha nem Helena legjobb barátnőjével találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és másokra is gondolni. Egészen addig, amíg fittyet nem hány az egészre.

Furcsa érzés egy olyan könyv végére érni, ami szinte elveszi az ember eszét. Magával ragad, elgondolkodtat, néha felhergel és az őrületbe kerget, de nem bírod ki, hogy ne olvasd tovább és ne tudd meg, mi történik a következő fejezetben. Vele együtt elfelejted az időt. Tarryn Fisher könyve épp ilyen: nem hiába a szokatlan, de annál rendkívülibb címválasztás, a történet is ilyen. Néha imádod, néha utálod, akárcsak a szerelmet, ami az életben az egyik legnagyszerűbb érzés, néha pedig a hátad közepére kívánod, és legszívesebben kiszakítanád a mellkasodból. Nem ilyen könyvre számítottam a tartalom elolvasása után, viszont a könyv olyan szinten kellemes csalódás volt, hogy alig vártam, hogy bejegyzést írjak róla.
A történetet egyszerűnek is mondhatnánk, filmekben és más könyvekben is volt már rá példa, amikor a főszereplő beleszeret a legjobb barátnője pasijába. Kellemetlen helyzet. Csakhogy Tarryn Fisher olyan módon csavar az eseményeken, hogy képtelenség úgy gondolni a történetre, mint bármely más filmre vagy könyvre. Egyedülálló, rendkívüli és szó szerint, megrázó. Persze nem úgy, mint egy horror sztori vagy egy thriller, viszont az érzelmeknek olyan színes skáláját tárja elénk a szereplők által, hogy nem egyszer éreztem magam feldúltnak, hihetetlenül boldognak, majd végtelenül szomorúnak, hogy aztán ismét feldúlt lehessek, vagy éppen vidám. 

A tartalmat kiegészítve és mindenféle spoiler nélkül, ugye adott Helena karaktere, viszont a történetet nem csak ő viszi el a hátán. Fontos mozgatórugója az eseményeknek a barátnője, Della, akivel évek óta szoros barátságot ápolnak, s ott van még Neil, aki Helena pasija, na meg Kit, aki Dellával van együtt jó pár hónapja. Az ő négyesük határozza meg a cselekményt, a velük történt események és az az álom, amely Helena fejében lejátszódva elindítja a lavinát a történetben. Della karaktere nem volt számomra igazán szimpatikus, pedig ő az egyik legfontosabb mellékszereplő. Felszínes volt, ha ő boldog, legyen boldog mindenki, s ilyen elven, ha neki rossz, legyen rossz mindenki másnak is, abszolút nem értettem, hogy mit keres egy ilyen barát Helena mellett, bár... voltak néha ismerős pillanatok, amikor ráébredtem, hogy az én életemben is voltak már ilyen barátok. Legalábbis, barátoknak hittem, de sosem voltak azok. Ilyenkor, sokkal inkább a barátságban hiszünk, mint a másik emberben és észre sem vesszük, hogy jelentéktelen, üres kapcsolatokat ápolunk. A részünkről ez lehet komoly, őszinte és feltétlen, de a másik részéről már nem olyan biztos, hogy kölcsönösséget tapasztalunk. 
Neil esetében ugyanezt tapasztaltam. Az ember sokszor érzi magát szerelmesnek egy srác mellett, de lehet, hogy nem is belé vagyunk szerelmesek, hanem magába az érzésbe. Vagy a megszokottság teszi, hogy elhisszük, ez így jó nekünk. Kit pedig... na igen... Kit. Della Kit-je, aki fenekestül felforgatta a gondolataimat a könyv során, na meg Helena életét, hiszen hiába a szerelem és hiába Neil, Kit az, akibe Helena akaratlanul beleszeret. Pedig ő Della barátja, az övé és nem Helenáé. Ellenben mégis, az élet olykor kusza és érhetetlen. 


Az biztos, hogy a Kit és Helena között kibontakozó érzelmek közepette úgy éreztem magam, mintha kicsit hazatérnék. Annyira nuygodt és mégis, annyira természetes volt mindaz, ami olvasás során megelevenedett előttem. Egyáltalán nem hatott giccsesnek, cukormázasnak vagy túlzottan romantikusnak. Szép volt. Szerethető. Őszinte. S megjegyzem, erotika nélkül, ami bár pikánsabbá teszi a történetet, Tarryn Fisher megoldotta nélküle úgy, hogy mégis átjárta a sorokat. Tiszteletem érte.

Ami már a történet elején felkavart és megragadott, az az indítás. Hihetetlen jó ötlet volt a könyvet egy álomból kibontakoztatni, és az álom eseményei alapján tovább vinni a könyv cselekményét. Bravúros volt, újszerű és hálistennek, nem csak kezdeti löketet adott a történetnek, mint más könyvek esetében, amikor hihetetlenül jó az indítás, majd hirtelen eltűnik a varázs. Itt mindvégig megvolt, és ezért hatalmas plusz pont jár a könyvnek, na meg az írójának! Mintha csak Tarryn Fisher rögtön elkapott volna, már az első fejezetben és képtelen voltam hátat fordítani a történetnek.
Helena karaktere pedig iszonyatosan bejött. Sikerült végre egy olyan karakter jellemét átéreznem, aki emberien gondolkodik. Fél a kudarcoktól, de bátor, amikor annak kell lennie. Ami a szívén, az a száján, de tud hallgatni és a belső gondolataira figyelni, ha arra van szükség. Minden helyzetben meg tudott lepni, és tudott valami újat mutatni, bár még így sem hiszem, hogy a könyv végére sikerült őt kiismernem, s valahogy épp ez a jó benne. Helena végtelenül egyedi és szerethető karakter volt számomra. 
Persze, voltak a történetben klisés pillanatok. Annyi történet kering már a nagyvilágban, hogy nehéz olyan pillanatot vagy történést teremteni, amire még nem volt példa. Ebben a történetben is akadt egy-két ilyen helyzet, vagy megoldás, de mégsem volt túlzottan zavaró vagy neheztelésre okot adó jelenség. Bólintottam, elfogadtam. Egyrészt a történet remeksége miatt, másrészt mert az író, Helena karakterén keresztül magyarázatot tudott rá adni. Ez pedig ritka jelenség volt számomra, mert általában egy-egy klisés megoldásnál egyetlen író sem veszi azért a fáradságot, hogy megmagyarázza a döntését. Itt viszont ez megtörténik, és annyira jó érzés volt, hogy végre van egy író, vagy éppenséggel egy karakter, aki mindezt felvállalja.


Nem igazán szeretnék többet elmesélni a sztoriról, mert úgy gondolom, hogy ezt a történetet mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia. Át kell élni, fel kell dolgozni, el kell rajta gondolkodni és mérlegelni a kérdést, hogy mi fontosabb: a mi boldogságunk vagy más boldogsága? Azt az életet éljük, amit szeretnénk vagy azt, amit mások elvárnak tőlünk? Ott tartunk az életben, ahol szeretnénk, vagy amerre sodort. Dönteni, mindenképp egy döntés. De nem dönteni, az is döntésnek számít. A könyv számomra leginkább azt tanította meg, vagy azt erősítette meg bennem, hogy soha ne hallgassak el semmit. Ami bennem van, amit érzek vagy gondolok, mondjam el. Annak, akinek kell, vagy csak egyszerűen önmagamnak, a világnak. Mutassam meg, érzékeltessem és hagyjak valami nyomot utána, hogy igen: ez én voltam, vagy ez is én vagyok a megannyi Én közül, aki nap mint nap vagyok. Zseniális történet... egy jó ideig magamban őrzöm még az élményét!

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In könyvajánló könyvmoly

Könyvmoly: Kristen Callihan - Idol


Szeretem a rubin pöttyös könyveket, mert eszembe tudják juttatni, hogy olykor tényleg vannak "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejezések. Olyan történetek ezek, amelyekben pont annyi romantika van, amennyi kell. Van benne elegendő humor, ami lazít az eseményeken. Kellő erotika, ami megfűszerezi a sorokat. Mélység, ami még értékesebbé teszi a történetet. Részletesség, amelytől még elképzelhetőbbé és szerethetőbbé válnak a szereplők. 
Kristen Callihan minden szempontból teljesítette ezeket az elvárásokat, de... jön a nagybetűs de. Nagyon sok történettel megesik, hogy nagyon jó a kezdés, ötletes az elgondolás, és mégis, a végére valahogy kipukkad az a bizonyos lufi. Az Idol esetében is ilyen érzéssel zártam be a könyvet. Többet vártam. Kaptam egy remek történetet, viszont mégis akadtak olyan pillanatok és kidolgozatlan momentumok, amelyek lejjebb és lejjebb húzták bennem a könyvet az elvárt mércétől.
Libby egyszerű lány... és ezzel a jelzővel nem vagyok sem szűkszavú, se nem túlzó. Ez még a történet beleképzelhetősége miatt talán előny is lehetne, hiszen így mindenki a helyébe képzelheti magát és könnyedén öltheti magára Liberty Bell karakterét, viszont az egyszerűség néha már röhejesen butává teszi a karakterét. Szerethető, de közben sajnálatra méltó. Kedves, de közben rémesen naív. Kedveltem, de mindvégig az zakatolt benne, hogy egy huszonéves lánynak nem ilyen életet kellene élnie. A megannyi rossz dolog ellenére sem. 
Na de, érezzünk együtt és próbáljuk megérteni a helyzetét. Ez még működőképes is, mert ha ott motoszkál bennünk, hogy "én másképp cselekednék", akkor is el tudjuk fogadni, hogy a karakter, azaz Liberty nem úgy cselekszik, ahogyan én vagy Te, vagy bárki más. Elfogadtam, oké. S akkor jön Killian James, aki mindent felrúg? 
Ez már annyire bevált, klisés megoldássá vált az utóbbi években, szinte minden második könyv tekintetében. Adott egy begubózó, magának való lány és hirtelen megjelenik egy pasi, aki képes két szóval fordítani a jellemén? Ugyan már... Az oké, hogy hatnak ránk mások és sokszor más segítségére van szükségünk, hogy kikecmeregjünk egy-egy válságból, vagy lelkileg megterhelőbb helyzetből, viszont ennél a könyvnél is akkora arcon csapás volt, ahogy néhány fejezetnyi hezitálás után, szinte pálfordulással megváltozott Libby jelleme. Nem szeretem az efféle, hatásvadász megoldásokat. Legyen nehéz a változás, megterhelő, felemésztő, kemény és megpróbáltató. Ha túljut rajta a saját erejéből, még el is hiszem, hogy tényleg más irányba folytatódhat az élete, viszont egy "Killian James maga az Isten, és nincs hozzá fogható férfipéldány a világon" típusú karakter hirtelen felbukkanása nem tudja elhitetni velem ezt az élményt, vagy megtapasztalást.  



Hogy jót is mondjak, a két szereplő közötti kémia és az erotikus vonal iszonyat jól ki volt dolgozva az író részéről. Eltalálta, az első szótól az utolsóig és minden egyes jelenetet úgy olvastam, hogy szinte láttam magam előtt a jelenetet. Intim volt és merész. A két karakter között kibontakozó érzelmek viszont, túlságosan cukormázasra sikeredtek. Még talán Libby részéről értettem is a dolgot, és az ő ábrázolása, valamint ismertetése még valóságosnak is hatott. Együtt tudtam érezni vele. Viszont Killian... aki minden nőt megkapott eddigi élete során, forrófejű, hirtelen cselekvő, nem számít semmi és senki, csak az ő pillanatnyi, kiélvezett boldogsága, s akkor megjelenik Libby, aki semmilyen formában nem az esete, és bamm... szerelem első látásra. Hittem is, meg nem is. A könyv során pedig a megannyi nyálas becézés még irreálisabbá tette az egészet. Oké, biztosan vannak a való életben ilyen esetek. A rossz fiúból jó fiú lesz, a megfelelő lány hatására. Láttam már ilyet, tapasztaltam ilyet. De nem így... nem ennyire hirtelen és nem ennyire jellemfordító módon. Nem volt folyamat, csak hirtelenség, mintha az írónak meg lett volna szabva, hogy egyetlen könyvbe kell zsúfolnia a sztorit, tehát pörgesse fel a dolgokat, s emiatt kevés idő is maradt arra, hogy Killianben hinni tudjak. Az érzéseiben, Libby iránt. 

Felépítést tekintve, a könyv első negyede volt a legélvezhetőbb számomra. Amikor még csak Libby és Killian létezett. Abban a kis nyugodt közegben tökéletesen kiismerhetőek voltak, tetszettek a leíró részek és az az élet, amit élni kezdtek. Aztán hirtelen, mintha csak pofon vágna a valóság, belecsöppenünk Killian bulizós, koncertekkel teli életébe. Valahogy, nem esett jól a folytatás. Átérezhető volt annak az életnek a mélysége, a súlya, hogy egy merőben más élet, mint amit Libby eddig élt. Pezsgőbb, vadabb és elevenebb. Viszont, ahogyan Libby fuldokolt benne, én sem éreztem magam kényelmesen. Az író szinte kirántott engem és Libby karakterét is a nyugodt, csendes kis parti házból, ahonnan a történet indult, és bedobott a mélyvízbe. S ettől szerintem elmerült az egész történet. Jött a se veled, se nélküled, a "jobb neked nélkülem, elengedlek" szituáció, majd a mindent elsöprő, gondtalan kibékülés, mintha a pár oldallal ezelőtti konfliktus nem is létezett volna, majd ásó kapa nagyharang, és irány az oltár. Miért kell egy történetet mindig lánykéréssel befejezni? Ez teszi fel a I-re a pontot? Enélkül nem lehetne tökéletes lezárást írni? Valahol, minden romantikus történet végén azt várja az olvasó, hogy a két szereplő összejöjjön és azt sugallja az író, hogy együtt is maradnak.

Kristen Callihan történetében már az elején tudatában vagyunk ennek a dolognak, és akkor szinte - mintha csak a fagylaltgombócokat rakná egymásra... na még egyet, na még egyet -, adagolja tovább ezt a szerelem érzetet. Összejöttek, együtt vannak, veszekednek, kibélkülnek, sírnak egymás után és a végén még az esküvő. Felesleges.

A másik dolog, a zene mint téma, amit az író ötleként magához vett. Szeretem az ilyen jellegű könyveket. Az első olvasmányom azt hiszem, J. A. Redmerski A soha határa című könyve volt, amelyben ehhez hasonlóan zeneajánlások voltak. Volt, amelyiknél bólintottam, miszerint ismerem és volt, amelyiknél rögtön gugliztam, mert sosem hallottam még róla és jó volt valami új számmal bővíteni a zenelistámat. Ennél is voltak ilyen példák, amik külön színfoltot adtak a történetnek. Viszont, a zene megjelenését és annak kiaknázását megint csak sablonosnak éreztem. Még Killian karakterek, hogy zenész és híresség, még okés is. Ellenben, hogy Libby is titokban zenéket írogat, a szülei híres zenészek voltak és ő is őstehetség, ez valahogy nem jött át úgy, ahogyan szerettem volna vagy ahogyan az az író elképzelése lett volna. Egyáltalán nem illett a képbe. Sokkal jobb lett volna, ha Libby egyáltalán nem ért a zenéhez, az viszont, hogy ő is tehetséges és ugyanolyan lelkületű, mint Killian... mekkora esély kell ehhez, hogy pont összeakadjanak? Mondhatjuk sorsszerűségnek is, vagy hogy a hasonlóságuk teszi őket rokonlelkekké, de amikor szembesültem vele az olvasás során, kényszeredetten felnevettem. Na ne már... Libby is zenész? Ő is zsenálisan gitározik, mint Killian? Isteni hangja van, mint Killiannek? Jobb ötlet nem jutott eszébe az írónak? Sokkal jobb lett volna, ha mondjuk Libby mindene a könyvírás vagy teszem azt, éttermet akar nyitni. Érdekesebb és ötletesebb lett volna, ha másban mutatkozik meg a tehetsége és nem egy ugyanolyan dologban, mint amiben Killian is remekel. Így elvesztette a varázsát. Egyszer még érdekes volt, Kilian esetében. Másodszor már nem tudott elkápráztatni.

Összességében, nem rossz könyv. Néhol megnevettet, néhol megfognád a szereplőket és vernéd a fejüket a falba, hogy miért bonyolítják ennyire túl a dolgokat. Néha szerethető, néha unalmasnak érzed. Plusz pont viszont, hogy a váltott szemszög használata kimondottan jót tett neki, így sokkal érzékletesebben lehetett átlátni a szereplők érzelmeit és gondolatait.
Más rubin pöttyös könyvvel ellentétben nem a legerősebb kötet - mint például az Egy nap talán, ami szerintem zseniális, és ezerszer mélyebb tartalommal rendelkezik -, de azért megéri az elolvasást, már csak a romantikus hangulatért, amit legtöbb esetben sikerült eltalálnia az írónak.
Aki szereti az abszolút romantikus, erotikával fűszerezett történeteket, amelyek "minden jó, ha a vége jó" befejezéssel érnek véget, amelyekben a főszereplő pasihoz nincs fogható, és maga a megtestesült tökély, amelyekben egy átlagos, hétköznapi lányból is lehet valaki, akkor ez a történet biztosan tetszeni fog neki. Ámde, ha valami többre vágyik az ember, egyfajta mögöttes tartalomra, tanulságra és elgondolkodtató cselekményre, akkor ez nem az a könyv. Könnyed, egydélutáni romantikus csemege, ami felidézi, előcsalogatja, vagy megerősíti bennünk azt az érzést, hogy milyen is szerelmesnek lenni. Pont.

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In barátság csalódás kapcsolatok kérdések

Elmosódó határok


Barátok vagyunk. Barátok vagyunk? Azt hiszem, ez az egyik örök kérdés, amit minden egyes ember feltesz magának legalább egyszer, élete során. Barátok vagyunk. Barátságot ápolunk azzal, aki iránt nem érzünk többet. Nem hajlik szerelembe a dolog és nem zavar, ha mellettünk barátja vagy barátnője van. Bár azt hiszem - magamból kiindulva -, most maradnék annál a példánál, hogy barátnő. Nem zavar, hogy barátnője van. Tényleg nem zavar? 
Furcsa egy helyzet, amikor úgy érzed, egy hullámhosszon vagy a másikkal, még imponál is neked, bejönnek a bókjai, a figyelmes gesztusai, tetszeni szeretnél neki és tetszik, ahogyan tetszel neki, aztán egyszer csak... puff: barátnőm van. Hihetetlen, mekkora vágás tud keletkezni egyetlen kis mondattól. Barátnőm van. Akkor miért nem tájékoztatott már rögtön erről az elején? Miért a köntörfalazás? Nem úgy lett volna tiszta sor a dolog, ha rögtön közli, te jobbra és én pedig balra? Miért kellett egy ideig egyazon úton haladunk... vagy pontosabban, miért hitette el, hogy azonos irányba tartunk? Miközben ő tudván, hogy van egy mellékösvény, amin visszatérhet a saját területére, én magabiztosan haladtam előre anélkül, hogy akár csak felmerült volna bennem: lesz egy pont, amikor már egyedül ballagok tovább a sűrűben. Én ámítottam magam, vagy ő engem? 

Viszont belegondolva, ha elhangzott volna a kérdés, miszerint mi is van közöttünk és én szeretnék-e többet, nem biztos, hogy igennel válaszotlam volna. Sőt... határozottan ki merem jelenteni, hogy nemet mondtam volna. Akkor meg, mi a frászért vert bennem gyökeret ez a dolog? Mert nem volt őszinte? Mert elmondhatta volna már a kezdet kezdetén? Mert titkon mégis azt reméltem, hogy ebből több lesz? Mindenesetre, ha körül kellene írni, hogy mit érzek, a sértettséget tudnám első helyre venni. Kicsit becsapva, átrázva érzem magam. Ha tudtam volna, hogy mik a játékszabályok, akkor azok szerint játszok, így viszont... mintha marionett bábúként engem rángattak volna ide-oda abban a hitben, hogy azok az én mozdulataim. Nagy tévedés...
Barátnője van... legyen! Csak akkor, miért a flörtök, miért a bókok és miért a megannyi kedveskedés és hízelgés? "Erősebb volt irántad a vágy..." Ja kösz, így már értem. Ezek szerint, ha nem is minden férfi, de tegyük fel minden második, párkapcsolatban élő férfi titkon más lányokat szédítget szóban, mert erősebb a vágy, minthogy azt mondja: bocs, de ez nem fog működni? Miért nem tudnak gerincesen a sarkukra állni és megmondani, mi A és mi B? Miért a terelés? Miért a hallgatás?
S eben az a plusz poén, hogy (szerinte) ez nem volt flört. Nem volt semmi. Akkor mégis, micsoda volt? S fordított helyzetben, ő zokszó nélkül tűrte volna, ha az ő barátnője vált furcsa üzeneteket valakivel, akinek minden nap elmondja, milyen jó pasi és egyebek? Példát inkább nem kötök hozzá. Szerinte, ebben nincs semmi, sőt... én gyerekesen fogom fel. Mióta váltak a kapcsolatok nyitottnak érzett, mégis zárt kapcsolatokká? Benne vagyok valakivel, de közben mégis ki-kitekintgetek? Mintha meghagynánk pár embert a kispadon tartaléknak, hátha kellhet még. S ki tudja, hány kispadon ülő szerencsétlen van, aki azt hiszi, hogy ez majd halad valamerre... ebből majd lesz valami. Ja, semmikor amúgy... mert barátnője van. Még épp időben, gondolom. Az ebben a legjobb, hogy még csak nem is ő bökte ki, hanem én kérdeztem rá... és ha nem kérdezek rá? Meddig ment volna még a dolog cél nélkül előre, ha nem kérdezek? Hetekig, hónapokig? 
Nem értem, hogy tud egy őszintének tűnő barátság (vagy tudja a franc, hogy mégis micsoda), ennyire sáros lenni? Jobb szó nem jut eszembe. Beszenyezve érzem az egészet, és nem tudom, hogyan tudnék újra ugyanúgy beszélni, ugyanúgy érezni, hogy közben ne taglózzon le ez az érzés, hogy "te vagy a harmadik... te vagy a felesleges... te vagy a betolakodó... te hittél el dolgokat, amik nem is voltak...". Tényleg én lennék a hibás ebben az egészben, és lazábban kellene felfognom? Manapság már szabad flörtölni és félreéthető üzeneteket váltani valakivel, aki foglalt, mert hát nincs ebben semmi? 
S a nagy kérdés: egy ilyen kapcsolatot, le kell építeni vagy meg lehet még tartani? Rajtam múlik, vagy mindkét felen? Működhet, ha nem is ugyanúgy, de hasonlóan tovább annak tudatában, hogy van barátnője? Mert hát, amúgy nem zavar. (?) Mi csak barátok vagyunk. (?) Igen. Tudom, hogy barátok vagyunk, vagy legalább is ez nem több és meg sem közelíti a szerelmet. Tudom, milyen szerelmesnek lenni. Azt már valaki másnak adtam, még ha ő nem is kérte. Az ember sablonként őrzi ezeket a dolgokat a lelkében és képes csoportosítva hozzárendelni másokat. Őt a szerelemhez nem tudom kapcsolni. Talán a vonzalomhoz. A játékhoz. Mint egy érzelmi pingpongozás. Csakhogy, én azt hiszem, letettem az ütőt. Felesleges játszanom... már nem tudok játszani. 

Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments

In film filmklub sorozat

Filmklub: Mindhunter


Valami olyan sorozatot kerestem az utóbbi hetekben, ami nagy sikernek örvend, sokan nézik és valóban jó. Különleges, érdekes és nem hétköznapi. Elkezdtem böngészni a listákat, amelyek a legjobbra értékelt sorozatokat hozták fel találatként, s szinte minden listán előfordult az a megnevezés, hogy Mindhunter. A tartalom leírása alapján, érdekesnek tűnt az elgondolás, hogy sorozatgyilkos témában alkottak sorozatot, s hogy ezt használják fel ötletként. Ilyen jellegű dokumentumfilmeket régebben is néztem már, viszont sorozattá formált cselekményvezetésben, nem igazán tudtam elképzelni, hogy hogyan is lehet mindezt kivitelezni? A válasz egyszerűbb, mint gondoltam volna: remekül!
A fenntartás talán amiatt volt bennem, hogy jópár sorozat készült már eszméletlenül jó ötlet alapján, aztán a megvalósítás mégis rémesen gyenge, elcsépelt és unalmas lett. Ez a Mindhunter-re, semmiképp nem vonatkozik és kellemes csalódás volt számomra az első évad. 

A Netflix legújabb sorozatát, talán krimi kategóriába sorolnám, de annál sokkal több. A sorozatban nem az elkövető személyén van a hangsúly a bűntények során, hanem sokkal inkább a miérteken. Míg más sorozatokban az a cél, hogy elkapják az elkövetőket, ezzel feltéve a pontot az I-re, itt csak ezután következik a dolog érdekessége: nemcsak az a cél, hogy elkapják a tettest, hanem az is, hogy értsék a tettének miértjét. Mi volt a célja? Miért így vagy úgy cselekedett? Mi motiválta? Érteni akarják a gondolkodását, a logikáját és az elképzeléseit, ami nagyban különbözik minden általános krimisorozattól.
Az egyetlen dolog, amit sajnáltam a Mindhunter nézésénél, hogy mindössze 10 epizódból áll az első évad, viszont ez a néhány epizód eszméletlen mélységekig viszi le a főszereplőt, akit az elején még teljesen más jellegű karakternek látunk vagy gondolunk. A sorozat alatt végig megy egy olyan jellemfejlődésen, ami nagyban meghatározza majd a 2. évadban való szereplését és ezt kimondottan várom, hogy átélhessem. Holden Ford nem különbösebben érdekes szereplő. Mondhatnám esetlennek, kicsit lassú észjárásúnak - már ami a hétköznapi dolgokat jelenti, na meg a nőket. Nem kimondottan az a belevaló pasas kategória, mégis valami szerethetővé és kedvelhető teszi az első pillanattól kezdve. Talán sajnáltam vagy megmosolyogtam a botlásait? Lehetséges. A mindennapi dolgoktól eltekintve, az FBI ügyeire viszont, nagyon is rá tud kattanni és profizmussal veti bele magát a dolgokba. Úgy kezeli az ügyet, ahogyan a társai nem. Úgy látja át az eseményeket, ahogyan más nem és olyan kérdésekkel bombázza az elkövetőt, ahogyan más nem tenné. Ettől válik, az olykor-olykor előforduló esetlenségei ellenére zseniálissá. A munkájában maximálisan ki tud teljesedni, a sorozat előremenetelével megerősödik jellemben is.


Ami még kimondottan érdekessé tette számomra a sorozatot, hogy valós történeten alapul, azaz olyan eseményeket dolgoz fel, amelyek valóban megtörténtek és olyan személyekkel dolgozik, akik ténylegesen elkövették ezeket a bűntényeket. Ez köszönhető az évtized megválasztásának, mivel a hetvenes években járunk, amikor még több olyan gyilkos is rács mögött van - mint Edmunt Kepmer, vagy Jerry Brudos -, akikkel Holden felveszi a kapcsolatot és beszélegtést kezdeményezve velük, megpróbálja feltárni a gondolataikat, tetteik okát és miértjét. Társa, Bill Tench eleinte nem igazán van oda ezért az ötletért, hogy elítélt gyilkosokat látogassanak, de végül belátja, hogy van benne ráció. Tetteik elkövetésének megértésével és újbóli felelevenítésével elkezdik átlátni a logikájukat - már ha nevezhetjük annak -, a lelkivilág összetörését, valamint az ezekből szerzett sérüléseket, amelyek mind-mind ahhoz vezettek, hogy kegyetlenül végezzenek akár családtagokkal, akár idegenekkel, kiélve ezen vérszomjukat és gyilkos vágyaikat. Holden Ford és Bill Tench munkáját később Wendy Carr is segíti (ő talán sokaknak a The Fringe című sorozatból lehet ismert), és az ő hármasuk alkotja majd azt a csapatot, amely végig viszi a hátán a sorozat történéseit. 


Izgalmas látni, ahogyan kibontakozik a sorozat felépítése. Nem rögtön a közepébe csapnak a készítők, hanem fokozatosan építkeznek egymásra az elgondolások és ez még érdekesebbé, életszerűbbé teszi a sorozat hangulatát. Kezdve az ötlettel, hogy gyilkosokkal készítsenek interjúkat, egészen addig, hogy magnószalagra rögzítsék ezeket a beszélgetéseket, s még videóval is dokumentálják őket. A megfigyeléseken keresztül egyre jobban belemásznak a sorozagyilkosok elméjébe, közben pedig egyre nagyob sikerrel oldják meg a jelenben elkövetett kisebb-nagyobb eseteket, mivel a sorozatgyilkosokkal való beszélgetések gyökeresen megváltoztatják az addigi nyomozási módszereket. Nem csak a cél a fontos, hanem a célon túli kérdések is, azaz a miértekre keresett válaszok... a sorozat ebben dobbant nagyot más alkotásokkal szemben. 


Elképesztő sorozat, és mindenkinek ajánlani tudom, aki szereti a bűnügyi sorozatokat! Egyenlőre csak az első évad elérhető, a folytatásról nem tudok sajnos többet, valamint felirattal nézhető.
Az biztos, hogy a második évad még több meglepetést tartogat majd, mert az elsőt inkább amolyan felvezetésnek éreztem, mintha most érkeztünk volna meg ahhoz a pillanathoz, amiből az igazi és hátborzongató érdekességek következnek. A sorozat nem egyszerű témát dolgoz fel, olykor eléggé gyomyorforgató példákat hoznak egy-egy sorozatgyilkos tettei kapcsán, úgyhogy rá kell hangolódni lélekben a hangulatára, témájára. A sorozat ugye arra keresi a választ, hogy miért követnek el olyan szörnyűségeket ezek a személyek? Mondhatnánk, hogy mert egyszerűen őrültek, s hogy normális ember nem tesz ilyet a másikkal. Ez utóbbi tény, viszont ami a különlegességet megteremti az az, hogy amíg mi őrült tetteknek látjuk a cselekedeteiket, ők helyesnek érzik. Igazságtételnek, addig visszatartott és kielégített vágynak, vagy szükségnek. Edmund Kepmer például hivatásnak nevezi a sorozatban. Miért? S ebben van a legfontosabb, kulcsfontosságú kérdés, amelyet próbál Mindhunter megfejteni.
Akit érdekel a téma, annak a figyelmébe ajánlanám a mellékelt képen látható könyvet, amely a Mindhunter - Sorozatgyilkosok - Az FBI különleges egységének kulisszatitkai címet viseli. A sorozat ezen könyv alapján készült!


Olvasd tovább

Share Tweet Pin It +1

0 Comments