Legutóbbi könyvajánló

Legutóbbi kihívás

Pennát a kézbe

Ismeretlen úton - 3. fejezet - Kötelékek

by - 10:58:00


Szavainkkal akarva hazudunk... arckifejezéseink mégis, akaratlanul árulják el az igazságot.

A szél hűvössége jólesően kúszott végig a tarkómon, szinte meglibbentve a hajtincseket, melyek olyan fáradtan pihentek a vállam vonalán, amennyire kimerültnek magam is éreztem. A térkép szerint már egészen közel jártunk, alig negyed órányira, viszont az erdő végeláthatatlannak tűnt, mintha órák óta köröznénk körülötte. Alig jöttek szembe más autók, csak a sötétség létezett és a fényszóró ritmikus cikázása, mely néhány méternyire pásztázta előttünk az egyenetlen utat. Mintha a világ végéhez közeledtünk volna. Sehol egy lelket sem látni. Mellettem apa, háttal nekem, az ülésbe mélyedbe aludta az igazak álmát. Csak néha-néha hallottam, ahogy halkan hortyog, valamit morog magában és már nyugodtan szuszog is tovább, én pedig próbáltam minél halkabban zörögni a térképpel a kezemben, hol az utat figyelve, hol pedig a tekergő vonalakat a papíron, az elemlámpa fényében. Csak egyenesen és hamarosan, a második jobb kanyarnál lefordulni... egyszerűnek tűnt, de a sötétségben szinte kivehetetlen volt, mikor következik egyáltalán elágazás. Minden egybeolvadt a szemem előtt, a fák ágai úgy íveltek át felettünk, mintha csak a túloldalon lévő fák felé nyújtóznának, hogy megérinthessék őket, ezzel teljesen elzárva a sötétlő eget. 

Rémesen sajgott a fejem. A bal halántékom, mintha csak kiszakadni akart volna a helyéről. Ismerős lüktetés volt... mint valami szörnyű migrén, ami néha felüti a fejét és agyon kínoz a frontok vagy időjárás változások közepette. Viszont tudtam, hogy az én visszatérő migrénemnek köze sincs az eső közeledtéhez, melynek illatát órák óta érezni lehetett a levegőben. Akkor éreztem ezt a fájdalmat, ha egy újabb látomás gyötört.

Anya halála óta, mondhatni vándorló életet éltünk. Sosem maradtunk egy városban túl sokáig, hogy kiismerjenek bennünket, vagy hogy túlzottan megszokják a jelenlétünket, ahhoz, hogy kérdezősködni kezdjenek rólunk, miért jöttünk, honnan és milyen okból. Maradtunk egy ideig. Amíg szükséges volt. Amíg várnunk kellett a megfelelő alkalomra, hogy véghez vigyem a feladatom. Ugyanis, a látomások sosem egyértelműek. Sosem egyszerűek, és sosem pontosak. A halál közeledte véletlenszerű. Olyan, akár egy időzített bomba és nekem addig kell várnom, amíg az robbanni nem készül. Sem előbb, sem később. Ott kell lennem, abban a pillanatban, ahogy bekövetkezik és meg kell szabadítanom a testet a lélektől, mielőtt a szív megszűnne dobogni. Egyszer próbáltam ellent állni. Egyetlen egyszer és soha többször. Az volt életem legrosszabb döntése. 
Az ember, gyakran tud dolgokat, amiket ha sokáig megtesz, szinte rutinossá válik és még csak fel sem merül benne a kérdés, hogy mi lett volna, ha mégsem teszi meg? Sue volt az első áldozatom és onnantól kezdve, a látomások nem maradtak abba. Tetszőlegesen láttam embereket magam előtt, a haláluk pillanatában és tudtam, hogy ott kell lennem. Ez a feladatom, bármi is legyen ez a valami, amit magammal cipelek. Parancsol nekem. Utasít és szinte, akaratlanul is irányítja a testem. Hatalommal bír felettem. Egy gyerek lelke viszont, mennyi terhet képes elviselni? Megtagadtam a látomást. Nem törődtem vele és figyelmen kívül hagytam. Láttam és mégis úgy tettem, mintha nem gyötörne belülről, nem emésztene fel és bár tudtam, hogy az a férfi percről percre közelebb kerül a halálhoz, én nem leszek ott, hogy könnyítsek a kínjain. Eljött az idő... az asztalomon lévő óra kattogása erősebbé vált a fejemben, mintha csak az agyamba építették volna... szét akart robbanni, a halántékom lüktetett az érzéstől, a bőröm alatt lüktető vér, mintha az egész testemet égette volna, a körmeim a tenyerembe mélyedtek, ahogy ökölbe szorított kézzel álltam önmagam útjába. 

S akkor hirtelen, elmúlt. Vége volt. Nem éreztem a fájdalmat, nem éreztem a késztetést. Elment. Meghalt nélkülem. Egyszerűnek tűnt. Meghalt és azzal hitegettem magam, hogy nélkülem is megszabadult a teste a lelkétől. Aztán éjjel a saját sikoltozásomra ébredtem, amikor szembenéztem a férfi szellemével, amely az arcomba ordítva, szinte felelősségre vont. Kiabált, üvöltött velem, gyötört és bántott a szavaival, én pedig csak a fülemre fogtam a kezeim, mintha így kizárhatnám a hangokat, elüldözhetném a fájdalmát, amit én okoztam neki. Úgy sziszegett a fülembe, mint egy kígyó, méreg volt minden egyes szava, majd a karjaimba szökő fájdalomtól úgy éreztem, hogy legszívesebben lemarnám a húst is a csontjaimról, mintha a saját vérem égette volna a testem, lángnyelvek kíséretében... a kékes erek egyszerre feketének tűntek a halovány bőr alatt a kintről beszűrődő fényben. Majd egyik pillanatról a másikra lángra lobbant előttem, s átlátszó teste nem volt több, mint szürkés, derengő füst a légben. Anya percekig nyugtatott, mire képes voltam lecsillapodni és abbahagyni a zokogást. Magához ölelt, szorított és az ölébe vonva ringatott, mintha még ugyanaz a kislány lennék, akit jó néhány éve az első lépéseire tanított. 
Soha többé nem próbálkoztam tétlen maradni. Féltem. Lehetetlen volt leírni azt az érzést, amit akkor éreztem. Felemésztett. Megőrjített. S gyerekként olyan sokkot okozott, melytől rettegtem, minden egyes látomás előtt, hogy egyszer is, ha nem érek oda időben és nem sikerül megszabadítanom a lélektől, újra át kell élnem. Nem tudtam volna elviselni. Követnem kell a látomásokat, legyenek akármennyire homályosak vagy összefüggéstelenek első pillanatban. Ezért zötykölődtünk most is az éjszakában. Ezért figyeltem most is mereven az utat, mikor következik a második jobb elágazás... arra az útra kell hajtanom. Oda kell érnem. Figyelnem kell a következő látomásban látott jelekre. Meg kell találnom Őt. 

Akár a szentjánosbogárfények, úgy hatoltak át a sötétségen a távolban táncoló, tompa fények. Ujjaim szorosabban markolták meg a kormányt, ahogy lassan végig haladtunk a folyó felett ívelő hídon, sötét vize a csillagtalan eget tükrözte alattunk, majd végig tekintve az elterülő városon, mintha a csillagok hullottak volna le a messzeségben, halovány, elszórt ragyogásukba vonva azt. 
- Apa, ébredj... - pillantottam felé, amire mocorogni kezdett -, hamarosan megérkezünk.
- Elbóbiskoltam- nyújtózott ki kissé, mint egy elgémberedett macska, majd fáradtan az orrcsontját kezdte dörzsölgetni.
- Vettem észre. Néha úgy tudsz horkolni, mint egy motorcsónak- jegyeztem meg félig gúnyosan, félig viccelődve, amire csak horkantott egyet és a térkép után nyúlt.
- Biztos, hogy jó felé tartunk? Nem nézted el az irányt, igaz?
- Azt nem mondom, hogy egyszerű volt. Már kezdtem besokallni a sok erdőtől...
- Hát pedig, itt abban bőven lesz részed. Erdők és hegyek vannak, ameddig csak a szemed ellát. 
- Remek. És merre tovább? Azt mondtad, jártál már erre régebben. Tudod egyáltalán, hol lakik az a barátod, akit említettél?
- Azt hiszem, emlékszem- gyűrte a térképet az elemlámpával együtt a kesztyűtartóba.
- Ez biztató- motyogtam, majd ijedten rezzentem össze, amikor a szélvédőn hirtelen, koppanva csapódtak az üvegnek a nem várt esőcseppek, egyre sűrűbben és idegesítőbb hanggal. Apa széles mosollyal nyugtázta mindezt a szakálla rejtekében, a feje mögé téve mindkét kezét.
- Hát nem kellemes? Otthon, édes otthon...
- Hogy mi? Egy szót sem értek belőled - tekertem fel minél gyorsabban az ablakot és próbáltam az útra koncentrálni az esőfüggönyön keresztül, mely szó szerint leszakadt az égből, egyik pillanatról a másikra. A lapátok úgy mozogtak jobbra-balra, mint akik megkergültek, vad tempóban próbálták eltörölni az esőt az útjukból. A hirtelen jött viharban szinte kapaszkodtam a lámpákból áramló derengő fénybe, amely bátortalanul pásztázta az előttünk kanyargó úttestet.
- Menj végig az első kereszteződésig, aztán fordulj balra - intett apa az elszórtan elhelyezkedő házakkal kísért útra, melynek szélén itt-ott kocsik parkoltak, a házakban és kirakatokban néhol fényvilág pislákolt, de ami számomra megint csak nyugtalanító volt, hogy egy teremtett lelket sem lehetett látni sehol. Oké, hogy az éjszaka közepén jártunk és nem volt túl valószínű, hogy emberek hada lepi majd el a várost, viszont akkor is különös volt úgy végig menni az úton, hogy az ember úgy érzi, ő itt az egyedüli élő személy. 
A lámpákkal megvilágított úttest kellemes volt a néhány órányi sötétben tapogatózás után. Némelyik kirakatban fény derengett, egyes ajtók felett neonfényű feliratok jelezték az üzlet vagy szórakozóhely nevét, máshol viszont sötétség uralkodott, s csak a fényszóró lámpája tükröződött vissza az üveges felületekről, mintha létezne egy párhuzamos univerzum, melyben valaki követ bennünket, a  mi mozgásunkkal egyformán haladva. A zúgás továbbra sem szűnt, az eső úgy verte a kocsi tetejét, mintha bármelyik percben beszakíthatná, viszont ahogy egyre beljebb haladtunk, mintha a város is éledezni kezdett volna. Mozgásra lettem figyelmes az utca jobb oldalán, ahol kisebb csapatokban vonultak ki az épület ajtaján, nevetésbe, beszélgetésbe mélyedve, néhányan a tető vagy ernyő védelme alá szorulva.
- Itt, balra - szólalt meg apa hirtelen a csendben, én pedig a megfelelő irányba rántottam a kormányt az eső áztatta úton, amely nem igazán különbözött az előzőtől. Fákkal szegélyezett járdák íveltek mindkét oldalon, melyeket foltokba világított meg a lámpák fénye, visszatükröződve a szélesre dagadt, vízgyűrűktől tarkított pocsolyákban.
- Meg is érkeztünk. Oda parkolj le - mutatott előre az egyetlen kivilágított házra, melynek földszintjéről szűrődött ki valamennyi fény, alig néhány háztömbnyire tőlünk, majd ahogy egyre közelebb értünk, egy sötét alakot láttam kibontakozni a magasra ívelő fák alatt.
- Ki ez a valaki? Azt mondtad, jó barát, de semmi egyebet nem voltál hajlandó elárulni - húzódtam közelebb a járdaszegélyhez és leállítottam a motort.
- Majd meglátod. Egyet viszont kérnék tőled - fordult felém, a tekintete komolyságot tükrözött -, ne mondj semmit, csak ha ő kérdez és akkor is fontold meg, mit válaszolsz.
- Miért? Ennyire rémes alak?
- Nem... csak... tedd meg, amit kértem - és azzal már ki is pattant mellőlem az esőbe, az rejtélyes ismeretlen felé tartva. A kezemben szorongattam a slusszkulcsot, majd magamra kapva a dzsekim a fejembe csaptam a kapucnit, és kikászálódtam az kocsiból. Fogalmam sem volt, apának micsoda jó barátja lehet ez a valaki, de valahogy nem igazán akaródzott megkerülnöm a kocsit, hogy szembekerüljek vele. S mégis, mit mondhatott neki? Miért jöttünk? Meddig akarunk maradni? Egyáltalán mesélt róla valamit vagy előállt egy hihető mesével, elterelve rólunk a gyanút és titokban tartva a valódi célunkat? Az én célomat. Nagyot sóhajtottam és zsebre vágva a kulcscsomót, a járda felé igyekeztem és már át is vágtam a nedves füvön, apa és a titokzatos idegen felé tartva, akivel behúzódva az eresz alá, rám várakoztak.
- ... megbeszéltük. Minden rendben lesz, Bart. Ahogy ígértem. Cara! Micsoda öröm, hogy láthatlak - váltott hirtelen témát, miközben fellépdeltem a lépcsőn, s hol apára, hol az idegenre pillantottam.
- Most azt kellene mondanom, hogy viszont? - szaladtak össze az apró ráncok a homlokomon, amikor újra a nő felé fordultam. Amikor apa jó barátot emlegetett, meg sem fordult a fejemben, hogy egy nőhöz hoz majd minket. Ő lenne, akinél előbb kell gondolkodnom, aztán cselekednem, mielőtt kiejtek valamit a számon? Bár volt valami igazság abban, amit apa mondott. Valahogy nyugtalanítónak találtam a jellemét. Volt valami a tekintetében, ami a torkomon akasztotta a szavakat... vagy csak túlságosan paranoiás vagyok az idegenekkel szemben.
- Szakasztott Marie, ugye tudod? Lenyűgöző a hasonlóság- mosolygott apára, aki csak hümmögött valamit, majd rám pillantott, olyan sokat sejtetően, de nem tudtam megfejteni, mire gondolhat.
- Gondolom, fáradtak vagytok és hosszú út van mögöttetek. 
- Úgy valahogy.
- Ha hosszú útnak nevezhető, hogy majd tizenkét órája úton vagyunk, és alig aludtunk felváltva szemhunyásnyit, akkor igen.
- Cara... kérlek.
- Hagyd csak Bart. Biztosan, szívesen ennél valamit - érintette meg a karom, amire ösztönösen elhúztam, és zavartan toporogtam várva, hogy megtörjön a hirtelen csend, amiben apa sóhaja hatalmasnak és súlyosnak tűnt.
- Te menj csak előre... Isobel mutatja az utat, én meg behozok néhány csomagot - indult le apa a lépcsőn, amire Isobel csak bólintott.
- Helyes. Máris összeütök nektek valamit - mosolygott rám, és már be is libbent a résnyire behúzott ajtón. Mintha félig utánam pillantott volna, hogy mögötte vagyok-e, de nem követtem. Ezt talán ő is tudta. Nem akartam és nem is igazán tudtam mozdulni, földbegyökerezett lábbal álltam a néhány foknyi lépcső tetején, apa alakját figyelve az esőben, amikor megéreztem a zsebre dugott kezemben a kulcs hűvös fémjét.
- Ezzel könnyebb lenne - szóltam utána. Hunyorogva nézett felém az esőn át a járda közepéről, majd felé dobtam a kulcscsomót.
- Ki ez az Isobel? Csak mert olyan, mintha ő ismerne... minket, nekem viszont fogalmam sincs, hogy ki ő.
- Ő a testvérem. A húgom- mondta olyan természetességgel, mintha csak az időt jósolta volna meg előre. Esni fog. Van egy húgom. Van egy élő családtagod, Cara, nem mondtam még? Na, most már tudod.
- Azt hittem, nincsenek rokonaim.
- Sose mondtam, hogy nincsenek. Egyszerűen csak, mellékes információnak tűnt - indult volna tovább, de nem engedtem el csak ennyivel.
- És most jött el az ideje, hogy ezt közöld velem, igaz? - kérdeztem felháborodva, amire megtorpant, és újra felém fordult.
- Valahogy úgy. Ha nincs ez az ügyed, talán sosem tévedünk erre, kölyök. Akkor soha nem is ismerted volna. Nem akartam, hogy bárkihez is kötődj...
- ... csak is hozzád, igaz? Utálom, ha zsarnokoskodsz és azt hiszed, jobban tudod, mi a jó nekem, mint én! - lépdeltem le a lépcsőn elé, amire csak a fejét rázta.
- Az apád vagyok. Csak vigyázni próbálok rád. 
- Nem kell rám vigyázni. Nem vagyok gyerek. Különben is, tud rólam egyáltalán? - tettem fel a kérdést karba tett kézzel, amire csak néhány másodpercnyi késéssel válaszolt. 
- Nem mindent. Ezért is kértelek, hogy gondold meg, mit válaszolsz, mielőtt kérdez. Nem akarom, hogy többet tudjon, mint amennyit kell, mert azután úgy is...
- Azután mi? Úgy is elmegyünk, ha végeztem? 
- Azt hittem, így könnyebb neked. Meg amúgy is... távoli nagynéni, akit soha nem ismertél volna, tekintve, hogy az ország másik felén él. Nézd úgy a dolgot, mint váratlan meglepetést. Hamarosan, úgy is itt a szülinapod.
- Nagyon vicces. Miért hoztál akkor egyáltalán ide?
- Te hoztál ide minket - emlékeztetett a látomásomra, amire csak még ingerültebb lettem.
- Az egy dolog, hogy a látomás ide vezetett, ebbe a városba, de... miért hoztál, ide? Hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy megismerjem? Számtalan másik alkalmat is találhattál volna rá.
- Jó ötletnek tűnt, hogy valaki mást is ismerj rajtam kívül, aki ugyanúgy a véred, mint én. Ennyi az egész. Akkor talán elhiszed, hogy van értelme ennek az egésznek.
- Mire célzol? - faggattam, amire olyan szemmel nézett rám, mint akitől a legnehezebbet kérem: hogy kipréselje magából a valódi gondolatait. 
- Ha érzed, hogy van családod, vannak gyökereid... talán könnyebben viseled és fogadod el, hogy... hogy élsz és nem haltál meg akkor, évekkel ezelőtt... mert néha úgy érzem, már én egymagam nem vagyok képes, hogy ezt megértessem veled. Néha... néha olyan, mintha legszívesebben miattam sem élnél, ha lenne választásod.
Kimondta. Azokat a szavakat, melyeket a lelkem mélyén tudtam, hallani viszont sokkal rosszabb volt, mint csak magamban gondolni rá. Elkeserítettem. A szemeiben ott volt valami, de nem a harag vagy a düh érzése... csalódottság? Félelem? Néhány másodpercig nézett rám, aztán hátat fordított és ott hagyott az esőben. 

Ha hasonló témákat olvasnál még...

0 Hozzászólás